Na igen, talán ez a posztom lesz az, amivel az egyik legvékonyabb jégre merészkedem, de legalább gondolatokban és (saját) tapasztalatokban dús iromány lesz. 

Az ihletet a poszt megírására Szoboszlai Dominik egyik interjúra adta, ahol átéreztem a szavait. Így hangzott a részlet: 


Nagyon hosszú ideig nem éltem külföldön és nem is utaztam olyan sokat előtte, talán ezért is lepődtem meg először, amikor Isztanbulba mentem, hogy semmi Magyar dolog nem volt ott, és az Eraszmuszon is magyarnak lenni nem számított annyira különlegesnek. 

Egy kicsit Magyarnak lenni olyan nekem, mint amit a magyar focival csinálunk. El akarjuk hitetni magunkkal, illetve belénk beszélik hogy micsoda jó dolog ez, aztán amikor az ember kikerül az európai porondra szembesül a valósággal, hogy azért messze vagyunk mi más nemzetektől és a jelentőségünk minimális. Ez akarva akaratlanul érzékelhető. Mi magyarok valahogy annyira nem érdekeljük a világot. De gondolom más Eastern European (mi amúgy nem vagyunk azok, de hallottam már a külföldiek szájából hogy igen) országok vagy balkán országok is érezhetik ugyanezt. Hogy mi van ez mögött, politika, történelem stb abba nem megyek bele.

Felmerülhet a kérdés hogy miért érzem ezt? Na most internacionális hallgatóként, minden országból, tengerentúlról is együtt vagyok az órákon a többi külföldi hallgatóval. És nem csak az órákon. Na most a németek azért intelligensebben csinálják mint a törökök Isztanbulban, (és itt talán ismertebbek is vagyunk lol) ahol szinte negatív megkülönböztetést éreztem a mindennapi internacionális életem során, hogy mennyivel több jelentőséget tulajdonítottak az Amerikaiaknak, Koreaiaknak, stb stb... Nehéz hozni egzakt példát, mert ez egy olyan dolog amit leginkább érez az ember, de megpróbálom.

Egyik eset amikor ott kint a legjobb barátom egy olasz fiú volt, és bemutatkoztunk egy új embernek. Érzékelhető volt, hogy az olasz barátom nagyságrendekkel több figyelmet kap, mert sokkal több mindent tudtak hozzájuk kapcsolni, azonnal jöttek a gondolatok a srác fejében. Elmentünk Törökországba egyedül voltam magyarként, de egyedül volt egy amerikai és egy koreai srác is. Őket megjegyezték és különleges figyelmet kaptak. Csak mert távolabbról jöttek, és talán "menőbb" országból. Én úgy nem érdekeltem a szervezőket. Egyébként is a Törökök viszik mindenhová a saját kultúrájukat magukkal. Templomokat építenek, kebab mindenhol. De az ő hazájukban nem igazán van ott más vallás vagy kultúra, magyar dolog meg pláne semmi nem volt Isztanbulban.

Itt Németországban nem érzek ilyen jellegű megkülönböztetést. Az internacionális hallgatók közt a tanárok intelligens módon nem tesznek különbséget. De annyira itt sem vagyunk különlegesek, a világ többi országából érkezőek szemében, és a tanárok szemében sem. Sokszor a hírekből is a negatív dolgokat hallják az országunkról, a politikáról. Úgyhogy a kép nem annyira pozitív, azt kell mondjam. De jól elvagyok itt, semmilyen negatív érzésem nincs ezzel kapcsolatban. Talán annyi hogy itt is ugye van az internacionális hallgatóknak a buliszervíz amiről majd írok egyszer, hogy milyen és milyen programokat szerveznek. Olasz est, Német est, Koreai est, ja mi nem igazán vagyunk jelen :D De a kissé melankólikus hangvétel ellenére itt Európában és Németországban azért hallottak már rólunk. Erről pedig Jack Sparrow jut eszembe. A híres párbeszéd: Maga a legroszabb kalóz akiről valaha hallottam..... Jack: De hallott rólam! Lol.

Az hogy a Magyarokról mit gondolnak a külföldiek, az tájékozottság, a média, személyes tapasztalatok és rengeteg mindentől függ. 


N. Szilveszter