Folytassuk is az elmélyülést az a Német művészek világában.

Richter Ágnes:

Az ötvenes éveiben járó, korábban varrónőként kereste kenyerét, amikor bejelentette a rendőrségen, hogy valaki kirabolta. 1893-ban Richtert, apja, és testvérei kérésére egy heidelbergi pszichiátriai kórházba szállították, miután számos heveny téveszmés epizódot jegyeztek fel. Ez oda vezetett, hogy paranoiásnak diagnosztizálták, és élete végéig bezárták.

Érdekes egy művészet az övé. Kabátjairól volt híres! Az úgynevezett "kabát naplóról" és a kabátra önéletrajzi szövegeket hímzett. A barna gyapjúból és durva intézményi vászonból összerakott kabátot deutsche schrift borítja, amely írásmód nagyrészt kiesett a használatból. A Richter dzseki szövegtöredékei között szerepel a : Nem vagyok nagy, szeretnék olvasni, hanyatt-homlok zuhanok a katasztrófába. Az 583m-es ügyszáma is többször megjelenik.

Olvasható, hogy az intézmény keretei között rendkívül szabályozott volt az élet. Míg a férfi betegek az udvaron vagy a műhelyekben dolgoztak, cipők vagy bútorok gyártásán, a női betegeknek az intézményi egyenruhákat és textíliákat kellett takarítaniuk, varrni, kötni és mosni. Így néz ki az egyik híres kabát. (Amúgy művészi)

Barbara Suckfüll:

Jó sztori következik, hosszabban részletezve mert eddigi legkomolyabb esetnek tartom: Hét gyermeke volt, akik közül kettő meghalt. Ezt követően megváltozott a viselkedése, rendszertelenül dolgozott, nyugtalannak tűnt. Később sikoltozott, dühöngött és hangokat hallott; idővel egyre agresszívebbé vált. A rendőrség azonban csak akkor vitte be a Werneck állami elmegyógyintézetbe, amikor 1907-ben „veszélyesnek” tűnt.

Nem tudta elkerülni a hangokat, amelyeket "egy telefonból" hallott, még akkor sem, ha befogta a fülét. Parancsokat diktáltak neki, hogy sikítson, káromkodjon, fusson, és írjon és rajzoljon. Ezen kívül a hangok azt is megparancsolták neki, hogy verjen és kínozzon másokat. Ezt az intézményben más emberektől való elszigeteléssel ellensúlyozták. Erőszakosan, furcsa helyzetekben elkezdett rajzolni és írni, úgy ahogy a hangok diktálták.

Megőrzött orvosi feljegyzései sok éven át arról számoltak be, hogy „lázadó, „teljesen javíthatatlan” és ellenálló. Ragaszkodott hozzá, hogy az általa utált intézményi ruha helyett saját kopott ruháit és fekete harisnyát viseljen, nem volt hajlandó fehérneműt cserélni, és "felháborodva adta vissza a rá kiosztott ágyneműt". „Nem tudta elviselni a csendet, így Barbara Suckfull hangos éneklése már kora reggel betöltötte a menedékhelyi szobákat.

Az érdekes és hátborzongató ebben az egészben számomra az, hogy később "lenyugodott" hazaengedték őrizettel, és egy orvos megállapította nála hogy békét talált önmagával, később meghalt.

A művészetéről: Az intézményben nem sokkal felvétele után rajzolni és írni is kezdett; napi négy oldalt írt, amit koncepciópapírnak nevezett, amit a hangok diktáltak neki. Az volt a szokása, hogy minden nagybetűvel kezdődő szó után pontot tett. Hétköznapi dolgokat rajzolt, pl: kenyér, tányér és csésze, evőeszközök. Az írásoknak és rajzoknak néha ugyanaz volt a témája. Gyakran írt a "vörös ördögről", a nővérről, aki hozta neki az ételt: a tízórai szendvicset, a levest, az éretlen tönkölyt, a babot, a salátát.

Úgy gondolta, hogy értékes munkát végzett, és nagy összeget is kért ezért a munkáért. (nem biztos hogy nem volt igaza)

Nézzük hogy is néz ki egy általa készített alkotás. Véleményem szerint zseniális!!

Adolf Wölfli:

Következzen egy újabb nagyszerű művész. De szokás szerint kezdjük egy kis érdekes életrajzzal.

Alkoholista apja 1870-ben hagyta el a családot, édesanyja 1873-ban halt meg. Félárva Wölfli Adolfnak nehéz, szeretetlen körülmények között kellett megkeresnie a kenyerét. Bérelt munkásként különböző schagnaui gazdálkodó családoknál, majd később egy farmon. 1890-ben két év börtönbüntetésre ítélték, mert megkísérelt megerőszakolni egy 5 és egy 14 éves lányt. Amikor három évvel szabadulása után visszaesett, őrültség miatti vizsgálatot rendeltek el. A skizofrénia diagnózisát a Bern melletti Waldau Pszichiátriai Klinikán állították fel.

Wölfli 1895-től haláláig a waldaui elmegyógyintézetben élt. 35 éves tartózkodása alatt átfogó életművet hozott létre, mintegy 1460 rajzból, mintegy 1560 kollázsból és 25 000 oldalnyi füzetbe kötött történetből, versből és zenei kompozícióból. Az eredményes munka elsősorban egy 7 négyzetméteres kamrában készült színes ceruzákkal és színes ceruzákkal vékony, fatartalmú papírhulladékon. 
Egy számomra kedves alkotás tőle:




Remélem ezzel a kis bemutatóval sikerült kedvet csinálnom a látogatáshoz, vagy aki nem fog elmenni, az kap egy kis betekintést a dologba a blogomon keresztül, mindenesetre én megpróbálok eljutni.

Befejező gondolataim a témához, hogyha nem csukják le, vagy zárják be ezeket az embereket, valószínűleg művészetük nem tud teljesen kiteljesedni, viszont így az én szemembe meglehetősen nagyszerű alkotások születtek. Én is úgy érzem, hogy a művész énemet valahogy a világ amiben élek  elnyomja, a folytonos teljesítés tanulmányi úton, és a mindennapos megélhetéshez szükséges javak előteremtése, a családhoz és a barátokhoz fűzött elkötelezettség, a média, a hírek, a figyelem folyamatos irányítása elnyomja az emberben az ott szunnyadó zseniális művészt. 

N.Szilveszter